Éppen mézeskalács készítéshez mértem ki a hozzávalókat, mikor megütötte a fülemet a hír: "Meleg a Mikulás!" 

Mi van? - kaptam fel a fejem, hagytam is rögtön csapot-papot, mézet, lisztet, fahéjat s elkezdtem kutakodni, hogy is van ez?

Hogyisvanez???????

Nem kellett sokat keresgélni, hogy megtaláljam a norvég posta videóját.

Röviden összefoglalva a történet:

Harry, az ötvenes éveiben járó férfi, gyerekkora óta, mióta meglátta a Mikulást eltűnni a kéményben, arról ábrándozik, hogy egyszer megkapja a legnagyobb ajándékot, a Mikulást magát. Végre úgy dönt, hogy lesz@rja a világot, ő ünnepelni fog, még pedig a Mikulással! Ír egy levelet a norvég postának (Posten Norge), hogy vigyék ők ki az ajándékcsomagokat a Mikulás helyett. Miután kérése meghallgatásra talál, megírja levelét a Mikulásnak is: "csak téged akarlak ajándéknak!" A Posten Norgennek köszönhetően meg is kapja...

A videó itt látható:

Szíven ütött a látvány... Sőt! Úgy éreztem, mintha kifosztottak volna. Nem csoda, a Mikulás ügye, személyes ügyem is, hiszen éppen hetven éve, 1951. november 22-én Mikulásnak születtem, így anyakönyveztek. Ráadásul lányként! Igaz, az őrangyalaim már kicsit belehettek csiccsentve az ünnepi rumpuncstól, mert nem éppen a legjobb helyre raktak. Igaz, a rövid kis utcát ahol a szüleim és a nagyszüleim laktak Aranyköznek hívták, de nem azért, mert az volt a csodák világába vezető út. Nem. Azért hívták így, mert itt kanyarodott le a sínekről a muki, a teherszállító szürke villamos a Duna felé. Sok minden volt ott, csak gazdagság nem. Szoba-konyhás kis munkáslakások, udvari csappal, udvari budival. A kislányok álma arrafelé nem ért el a fehérlovas királyfiig, maximum a jóképű üzemmérnökig. Nem álmodtak rózsabombi villáról sem, legfeljebb egy kis rákospalotai kertes házról, aminek a gazdája már tud késsel, villával is enni. Emancipációról sem álmodtak nagyon, mert Újpesten, ahol születtem ez már elkezdődött, csak nem egészen úgy és nem pont az, ahogy manapság elképzelik. Ott már szokássá vált, hogy a nők is dolgoznak két műszakban, a Lámpagyárban (hivatalos nevén Tungsram). Műszak után viszont joguk volt főzni is a népes családra, meg mosni is teknőben, szappannal. Meg joguk volt takargatni is a család szennyesét a kötényük teljes terjedelmével, mert mocsok is akadt bőven. Sok volt az iszákos férj, akiknek lelke megcsontosodott a robotolásban. Akadt bizony olyan család is, akiknek legszebb szemű, legfessebb fia egy tehetősebb idősebb férfivel kötötte össze az életét. Három napig volt csak hír, mint a mesében, aztán elfogadták, elfogadtuk. Nem ragadtak rá nagypofájú megmondóemberek, okoskodó jogvédők. Viszont abban a világban a homoszexuálisokat soha nem hívtuk "meleg"-nek. A meleg szóhoz mifelénk a kályhában pattogó tűz fénye, a fahéjas, vaníliás süti illata, az ünnep békessége, a gyerekek mosolya társult. Az ünnep szentsége és a gyerek öröme viszont tabu volt. Ott is, a külvárosban is! Még egyszer mondom: a meleg szónak semmi köze nem volt a szexualitáshoz. Mint ahogy a Mikuláshoz sem! Tanúsíthatom! Nekem jó volt Mikulásnak lenni! Jó volt, hogy könnyen megjegyezték a nevem és sokáig emlékezett rá az akivel találkoztam. Jó volt, hogy bárkinek bemutatkoztam, rögtön mosolygott, mert láthatóan előjöttek a gyerekkori emlékei, az ablakba kitett cipőben talált cukor, dió, mogyoró... 

A Mikulás-bizniszt látni már nem volt annyira jó. Mert ajándékosztó Szent Miklós legendáját az évek során sikerült jól megtépáznia a kapzsi és pénzéhes világnak. Lehet horror áron bérelni Mikulást a gyereknek, s ha nem vigyázunk pórul is járhatunk. Mert a Mikulás bérleti díja negyedórára 21.500 forint. Ha a gyerek sokat kérdez Rudolfról, a piros orrú rénszarvasról és eltelik az idő, akkor akár 100 ezret is perkálhat a szülő a látogatásért röpke egy óra alatt. A játékosabb kedvű asszonykák Mikuláskát is bérelhetnek a férjüknek, de már a férjek is a feleségüknek fiatal Mikit, ha ők maguk nem tudják meglepni. 

Értem én az üzletet, meg a marketinget, meg az érzékenyítést. Mindent értek. Csak azt nem értem miért pont a Mikulást kellett ebbe belekeverni? Miért nem állhatott ki néhány büszke pár ünnepelni, hogy ötven éve nekünk is szabad a szerelem Norvégiában? Büszke állam, büszke polgárai államilag finanszírozott hirdetésben, méltán ünnepelhetnek. Ünnepeljenek, de könyörgöm hagyják ki ebből a Mikulást! Maradjon a Mikulás a gyerekeké, ne nyúlja le a norvég posta (sem)! Mert az Égi Mikulás bizony létezik. Erre is magam vagyok a tanú. Az édesapám, akit Mikulás Gézának hívtak 1980. december 6-án halt meg. Ő nevetett volna legjobban, azon, hogy hát mikor haljon meg egy Mikulás, ha nem Mikuláskor? Igen. Akkor azon a napon én nagyon szerencsétlennek éreztem magam, hiszen minden gyerekhez megérkezett este a Mikulás, csak az enyém ment el örökre. Aztán rájöttem, aznap ő kapott ajándékot az Égiektől. Megszabadították a szenvedéseitől - rákja volt - s magukhoz emelték. 

Amondó vagyok - anyaként, nagymamaként, Mikulásként - hagyjuk meg a jó öreg Mikulást a gyerekeknek, az almájával, diójával, mogyorójával - mindannyian jobban járunk...